Találkozás a Kisvakonddal / Riedlingen – Ulm 72 km

Mire vagy kíváncsi?

Túra, felszerelés, vagy ami eszedbe jut...

Találkozás a Kisvakonddal / Riedlingen – Ulm 72 km

Körübelül mostanra alakult ki a rutinunk: korai kelés, mosakodás, a megfelelő ruházat kiválasztása (ezen még van mit javítani, óránkánt öltözködünk, mert hideg van, meleg van, befelhősödött, fúj a szél, süt a nap stb stb), sátor bontás, kulacsok feltöltése, reggeli beszerzése, majd végre indulhatunk.

Teljesen rászoktunk azokra a pékségekre, ahol már el van készítve a szendvics. Igaz ez egy drágább megoldás, mint mondjuk az Aldiban megvenni és összeállítani, de cserében kapunk hozzá forró teát, és a barátaink betevő kávéja sem marad el.

Egyre jobban éreztem, hogy mennyivel könnyebb az új pedállal tekerni, főleg a murván nem kellett attól félnem, hogy szét esik alattam a trike, és a mai napra bizony jutott bőven ezekből a szakaszokból. Viszont cserébe, amikor sík, tükörfényes aszfalt következett, akkor száguldottam, mint aki sosem akar megállni. Gib többször figyelmezetett, hogy ne hajtsam ki magam. Néha annyira előmentünk a Dominikkel – aki mindig partner volt ebben –  hogy Gib és Conny alig tudott behozni. Határozottam fejlődnek a rekus izmaim, és végre nem érzem azt, hogy én lennénk a leggyengébb láncszem. Nyilván továbbra is hátrányban vagyok, de a különbség már nem olyan nagy a trike teljesítménye és a többiek kényelmes tempója között.

Gibbel sokat vicclődtünk azon, hogy én folyamatosan kommenteltem, hogy milyen állatot látok az úton átfutni előttem. Ugye sokkal közelebb vagyok a talajhoz, stabilan fekszem három keréken, ezért innen adódóan sokkal több időm van szemrevételezni a körülöttem lévő dolgokat. Mivel három keréknek három nyomtáva van ezért a kátyukat is nehezebb kerülgetni, és az áthaladó csúszó-mászó-csíp-harap-szúr állatokat is nagyon eséllyel lapítom ki akaratlanul. Gib ilyenkor mindig csak annyit kérdezett: – És rád fröccsent a vére?

A legcukibb állat, amivel találkoztunk, – és én ilyet én most láttam életemben először testközelben – az a vakond volt. Ásólapát szerű karjával és cső alakú pofikájával  nagyon esetlenül haladt az úton, kereste a lefelé vezető utat. Többször eltévesztette az irányt és újra az úton kötött ki. Próbáltuk a zöld felé terelni, hogy nagyobb esélye legyen a túlélésre.

Határozott elképzelésünk volt arról, hogy ezt a napot egy rendes szálláson, ágyban, párnák között töltjük. Micsoda luxus, teljesen beleéltem magam, hiszen ezt már hetekkel ezelőtt így terveztük. Foglalásunk nem volt, és lévén nagy városról Ulmban a csillagos eget súrolták az árak. A csapat úgy döntött, hogy megnézzük a város egyetlen kempingjét, ami konkréten a vizitelepen, közvetlenül a bringaút mellett volt. Nekem ekkor kezdődtek a piros betűs napok, és iszonyú nyűgösnek éreztem magam. Semmi kedvem nem volt megint kempingezni. Kora délután érkeztünk meg, és úgy döntöttem, hogy talán egy meleg zuhanytól felfrissülök. Connyval kibeszéltük a női napok rejtelmeit, és miután kiadtam magamból minden fusztrációmat ezzel kapcsolatban (hogy miért mindig vakáció kellős közepén kell ennek megtörténnie? miért akkor, amikor…) máris visszatért az életkedvem, és újra mosolygós lettem. A nap sütött, és még előttünk állt az egész délután, ezért egy gyors mosás is belefért. Gibnek elfogytak a váltás ruhái, én mindenből hoztam eleget, de ezek sokkal kisebb helyen elférnek, hiszen én amúgy is picike vagyok.

A kempingek régi ismerős arcokra leltünk, akikkel már többször kempingeztünk együtt. Az angol nyugdíjas fickóval, akinek mini sátra van kellemesen elbészelgettünk, ő a Duna mentén egészen a Fekete-tengerig tervezi az utat. Megteheti, van rá ideje és állandó bevétele is (nyugdíj). A legjobban az az 6 tagú német család tetszett nekünk, ahol a legkisebb gyermek kb 2 éves lehetett, a nagyobbacskák pedig 10-11 között. Két nagy sátruk volt, teljes főző felszerelésük és minden olyan, amire szükségük lehetett. A legkisebb sárc eszméletlen aranyos volt, hozta nekem a cölöpöket és nagyon magyarázott valamit, én magyarul válaszoltam neki, mire ő helyeselt, hogy “ja, ja”.

4 óra felé járhatott az idő, amikor leláncoltuk a bringákat, és nyakunkba vettük a várost. Ulm-mal nem lehet betelni annyira gyönyrű város. Macskaköves utcák, színes-mintázott házfalak, álmodni nem lehet szebb német várost. Legszívesebben minden házát lefénykepztem volna. 5 óra körül szétváltunk, és tartottunk egy gyors vásárlást.

Mi ekkor már az éhhalál küszöbén voltunk, és tudtuk, hogy 7 előtt nem jutunk vacsorához, így benyomtunk egy halas szendvicset. Isteni finom volt. Utána nem győztünk rágózni, nehogy felfedezzék rajtunk az árulkodó jeleket, szagokat.

Céltudatosan a Benetton boltba mentünk, méghozzá mellényt keresünk. Azt a mellényt, amit 2 éve nem vettem meg Milánóban. Jókor érkeztünk, mert leárazás volt, és még mellényt is találtunk a kínálatban. Ugyan nem az a fazon, és nem az a szín, ami után azóta is sóvárgok, de 50 EUR helyett 20 EUR-ba került, hát így csak nem hagyhattuk ott! A rendelkezésre álló idő második részében vadul kerestük a wifi-t.

Nagy reményeket fűztünk a közeli bevásárló központhoz, a BK-hez és a Mekihez is, de még a Starbucksban és más kávézókban sem volt internet! Végső elkeseredésünkben már a helyi mobilszolgáltatókat is végig jártunk, de nem volt olyan ajánlatuk, amiből 50 EUR alattkijöttünk voln a maradék 5 napra. Így hát fájó szívvel, de lemondtunk róla.

Egy kis caching-elés után megkerestük a már előre kiválasztott palacsintázó helyet. Óriás sós palacsintát rakodtak meg minden földi jóval. Én currys zöldséges-csirkét kértem bele, Gib pedig a hawaii változat mellett döntött. Alig fért belénk, olyan nagy adag volt.

Ez volt az utolsó közös esténk négyesben, és a torkunk összeszorult a gondolattól, hogy mostantól mindent nekünk kell megoldani: nincs tuti térképünk és útvonaltervezőnk, mint a Dominik óriás GPS-én, nem lesz aki diktája előttünk a tempót, és lelki támaszt nyújtson, hogy csak addig a sarokig kell csak mennünk, nem lesz svájci pontossággal megkomponálva, hogy mikor mennyi időre állunk meg, és mit csinálhatunk, nem lesz saját fordítónk és társaságunk sem. Egymásra leszünk utalva. Elesettnek és elhagyatottnak éreztük magunkat.

LEAVE A COMMENT

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Az oldal használatával elfogadod a cookie-k (süti) használatát. További információ

A cookie-k (sütik) engedélyezése jobb böngészési élményt biztosít. Amennyiben ezt elfogadod, kérlek klikkelj az Elfogadom gombra.

Bezárás.