A leghosszabb és legfárasztóbb napunk / Donauwörth- Kelheim 125 km

Mire vagy kíváncsi?

Túra, felszerelés, vagy ami eszedbe jut...

A leghosszabb és legfárasztóbb napunk / Donauwörth- Kelheim 125 km

A mai napot az előttünk lévő távval Linzig és a kempingek elhelyezkedése miatt egy 100 km-esre terveztük. Ezért korán keltünk, 9 előtt már a helyi péknél reggeliztünk egy teraszon. Minden ideális volt, amíg meg nem jelent egy kolduló család az utcán. Ez még nem lett volna baj, de a 14 év körüli lány mindenkit leszólított, követett, zavaróan nyomult. Nálunk is bepróbálkozott, amikor már reggeliztünk. Automatikusan adtam neki a Costa Ricán már jól bevált: “nem beszélek németül, nem értem mit akarsz” szöveget, amire a lány is magyarra váltott. Rettenetesen szégyeltem magunkat, amiért egy ilyen szép város összképét pont egy magyar kolduló cigánylány rontja. Végül Gib hajtotta el őt, mondván, hogy kérjen azoktól, akiknek sok pénzünk van. Kellemetlen volt, hogy innentől még fokozottabban kellett vigyáznunk a cuccainkra is.

Sikerült helyre rakni a térképet a GPS-ben: szinte mindent kitöröltünk az agyából, ami nem kell, és így végre látta rendesen a kijelölt birngautat. Ha túl sok térkép van rajta egyszerre és azokat pakolja egymásra kisebb-nagyobb átfedésekkel, akkor hajlamos besokalni ettől. Hiába, szépen kell vele beszélni, hogy rendesen dolgozzon.

Nagy kaptatókkal indultuk neki a mai távnak, és az első 40 km-en bizony jól elfáradtunk. Igen szenvedősre sikerült ez a rész, hiányoltuk a megszokott aszfaltos utunkat. Ismét felmerült bennünk a kérdés – a túránk során nem először-, hogy a Duna menti szakasz hogy lehet ennyire dimbes-dombos, de legfőképpen hogy lehet benne ennyi szint. Visszagondoltunk azokra a kedvcsináló videókra, ahol azt látni, hogy a 60 év körüli társaság is mosolyogva teker a sík, romantikus városokon keresztül, az elektromos bringájukkal csak úgy suhannak. Na, nekünk ez 20 kg-os csomagokkal, felfelé a hegyen nem ment ilyen mosolygósan.

Mai kedvenc állat a kígyó volt. A mezei pockokat, egereket már megszoktam, hogy cikáznak a kerekeim között, de amikor egy kigyó is bepróbálkozott természetesen merőlegesen az útra, annak már nem örültem annyira. Azt se tudtam hogy kerüljem nagy hirtelenjében. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem megörökíteni ezt az emlékezetes pillanatot.

Ismét összefutottunk a svájci bringással, akivel már napok óta együtt tekertünk. Régi ismerősként üdvözöltük egymást az egyik étteremnél, ahol megálltunk szusszani egyet. Igaz csak egy hűsítő almalevet fogyasztottunk el, de elég volt ahhoz, hogy a nagy melegben kicsit magunkhoz térjünk és újra eligazodjuk a bringa utat jelőlő táblák útvesztőjében.

Nem számoltunk azzal, hogy a bringaútnak lesz egy olyan szakasza, ahol véget ér az út és hajóval kell majd megkerülnünk a Duna egyik legvadregényesebb részét, amit valaha is láttunk. Körübelül fél órával csúsztunk le az utolsó csónakos átkelési lehetőségről. Már csak a tájban györködő autós túristákát láttuk, de biciklist sehol. Ez plusz 7km-es kitérőt jelentett, és ami a legrosszabb volt az egészben, hogy az egyetlen járható út az volt, hogyha megmásszuk az egész hegyet. Most nem túlzok, egy 400 méteres szintet kellett megmásznunk Kelheimig.

Egyetlen porcikánk sem kívánta a kitérőt. A hegy lábánál bepróbálkoztunk egy vendégháznál. Fáradtak és nyűgösek voltunk, ekkor tartuttunk 105 km-nél. Gib feltekert és elkezdett kérdezősködni. A tulajdonos még benne lett volna, hogy egy használaton kívüli szobát adjon nekünk bérbe, de a felesége határozottan elutasító volt. Így nem maradt más hátra, mint a nagyon hosszú és nagyon meredek emelkedő. Sok napos kihagyás után Gib most segített be először, hogy segítsen ezen a nagyom meredek szakaszon. Összeszorított foggal sikerült megmásznunk a hegyet, ami egy hosszú lefelével ajándékozz meg.

Hiába faltuk a kilómétereket, a kemping csak nem akart közeledni. Már minden bajunk volt. Toltuk magunkba az energiaszeleteket, de nem volt az a kajamennyiség, amivel lekenyerezhettük volna a fáradtságot, amit éreztünk. A testünk egyértelműen jelzett, hogy pihenni akar. Kezdett besötétedni, és 120 km után még mindig 8 km-re volt a kemping. Az utolsó szakaszon, amikor megint a kietlen gáton tekertünk a gazok között már az utolsó erőnk is elfogyott. Ekkor láttunk meg egy vendégház feliratot. Tudtuk, hogyha még 4 km-t tekerünk a kempingig, elkezdünk sátrat verni, akkor egészen biztosan korgó gyomorral fogunk aludni térni, mert a semmi közepén biztos, hogy nem lesz semmi nyitva, erőnk és időnk meg nem lesz arra, hogy újra betekerjünk egy civilizáltabb területre.

Meg kellett próbálnunk a vendégházat. Hihetetlen mázlink volt, mert egy kedves házaspár tualjdonabán állt, akik már nyitották is a garázst, ahova betolhattuk a járgányainkat. A nőnek nagyon jó érzéke volt az activity-zéshez. Szó szerint mindent eltáncolt nekünk, amit meg akart velünk értetni. Lassan beszélt, és sokszor sokféleképpen különírta azt, amit mondani akart. Ha egy nyarat vele tölthetnénk perfektül megtanulnánk németül. Megmutatta az 50 EUR-os szobánkat, a közös mosdót (csak egy másik vendéggel osztoztunk rajta, akit nem is láttunk), és még vacsorát is adtunk. Kétféle dolog közül váltaszthattunk: egy húsmentes saláta és egy szószós hús knédlivel. Mivel nagyon éhesek voltunk, ezért a másodikat válaszottuk. Nem tudjuk mit ettünk, de nagyon ízlett nekünk. Igazából a vasszöget is megettük volna, annyira éhesek és fáradtak voltunk.

Este még hengereztünk egy kicsit, hogy elfáradt izmainkat megnyújtsuk, de nem telt bele sok idő és már az igazak álmát aludtuk végre egy pihe puha ágyban.

LEAVE A COMMENT

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Az oldal használatával elfogadod a cookie-k (süti) használatát. További információ

A cookie-k (sütik) engedélyezése jobb böngészési élményt biztosít. Amennyiben ezt elfogadod, kérlek klikkelj az Elfogadom gombra.

Bezárás.